Besűrűsödött az este. Messze van már minden, messze. Az emlékezés halovány, lámpásom se világít már.
Ülök a fenyőfa alatt, tűlevél szűr holdsugarat. Poharamban hűs bor csillan, eltűnődöm: ki is voltam.
Mért lettem gyerekből felnőtt? Mért kívántam minden szép nőt? És most mért nem kell már egy sem, csak a bor e nyári esten?
Csillaggal telik meg az ég, borzongat a végtelen lét. Felhajtok még egy pohárral. Magam vagyok, nem kell a dal.
Fejemen egy szalmakalap. Hogy leültem, rajta maradt. Bús öregségem rám szakad, hallom szívdobbanásomat.
+ 7 + 6 |