Az Öreg aznap reggel is munkába indult. Épp úgy, ahogy harminc éve mindig.Kicsit ugyan gyengébbnek, fáradtabbnak érezte magát mint máskor, de igyekezett nem figyelni rá. Hiszen várják a gyerekek! Imádta a gyerekeket, és ők is imádták az Öreget. Persze az volt a dolga hogy foglalkozzon velük, de ő szerette is őket. Munkáját nem munkának, hanem hivatásnak tekintette, és mindig azon volt, hogy a kis védencei jól érezzék magukat. Nem is lehetett panasz a munkájára az alatt a harminc év alatt.
Aznap is igyekezett pontosan érkezni a reggeli forgalomban. Befordult az utolsó sarkon, és már látta a csemeték színes kabátjait, ahogy lelkendezve integettek feléje.
Ekkor váratlanul gyengeség fogta el, és minden ereje elfogyott. Mintha megpattant volna benne valami, s korábbi lendülete semmivé lett. Tétován megtett még néhány métert, de többre már nem volt képes. Bámészkodó járókelők kapták arra riadtan a fejüket, ahogy hörögve, erőlködve próbálta tovább vonszolni magát. Még látta a távolban álló gyerekek ijedt arcát, de aztán minden elsötétült előtte.
Mikor magához tért borzasztó fáradtnak és gyengének érezte magát. Egy segélyhelyen volt és éppen szakemberek vizsgálták. Igyekeztek segíteni rajta, de ő érezte, hogy körülötte kezd a szoba mind jobban kifordulni a sarkaiból, s tudta lassan kicsúszik a létből. Nem érzett fájdalmat, csak ólmos fáradtságot. Lejárt az ideje itt a földön, de nem volt szomorú. Ez az élet rendje. Csak a gyerekek fognak hiányozni neki. Holnap reggel már hiába várnak rá.
Légiesen könnyűnek érezte magát, mintha csak lebegne. Aztán úgy tűnt mintha lassan, de egyre gyorsulva emelkedne. A magasból még látta, hogy a körülötte szorgoskodó gyógyítók egyike kérdőn ránéz társára, mire az lemondóan megrázza a fejét, aztán a világ eltűnt, és ő belesüppedt valami puha, fehér fényességbe. Az utolsó gondolatai a gyerekek voltak. Bárcsak még maradhatott volna velük…

…A szakemberek összenéztek. Minden hiába! Letették a szerszámaikat, és egy hátsó ajtón keresztül, a szerelőműhely udvarára tolták az öreg, végleg javíthatatlanná vált iskolabuszt. Ütött-kopott festékrétege alól itt-ott már elővillant a fémfelület.
Megdörrent az ég, majd hamarosan szakadni kezdett az eső. Széles patakokban folyt le a víz a végleg elcsendesedett busz ablakain, s a rozsda csendben hozzálátott, hogy végleg eltűntesse az Öreg földi porhüvelyét...

…Villámcsapásszerűen tért vissza a létezésbe. Fiatalnak, erősnek, de valahogy furcsán könnyűnek érezte magát. Észrevette, hogy a motorját kiszerelték, a kerekeit valami szilárd anyaggal töltötték fel, és kerékbilincsbe fogták, hogy ne tudjon elmozdulni. Viszont az üléseit felújították, egy új, éles hangú dudát szereltek be, és a külső festése is úgy ragyogott, úgy szikrázott rajt a nap fénye, mint új korában.
Aztán egyszer csak megjelentek a gyerekek! Csapatostul jöttek, s egy áhítatos, csodálkozó pillanatig megálltak, és megbámulták a hatalmas, gyönyörű buszt, a játszótér új szenzációját, majd zsibongva, boldogan a birtokukba vették. Próbálgatták az üléseket, tekergették a kormányt, egymással versengve nyomkodták a dudát. Nem tudtak betelni vele. Az Öreget határtalan, földöntúli öröm töltötte el. Most már mindig csak a gyerekekkel lehet, és egész nap együtt játszhatnak! Úgy érezte révbe ért, ez a mennyország. Boldogan dudált és villogtatta a fényszóróit, a vidám, hangos nevetést pedig messze sodorta a játékos, tavaszi szél…

+ 1

+ 0