vers
próza
vers
próza
Az öreg PDF Nyomtatás

Az Öreg aznap reggel is munkába indult. Épp úgy, ahogy harminc éve mindig.Kicsit ugyan gyengébbnek, fáradtabbnak érezte magát mint máskor, de igyekezett nem figyelni rá. Hiszen várják a gyerekek! Imádta a gyerekeket, és ők is imádták az Öreget. Persze az volt a dolga hogy foglalkozzon velük, de ő szerette is őket. Munkáját nem munkának, hanem hivatásnak tekintette, és mindig azon volt, hogy a kis védencei jól érezzék magukat. Nem is lehetett panasz a munkájára az alatt a harminc év alatt.
Aznap is igyekezett pontosan érkezni a reggeli forgalomban. Befordult az utolsó sarkon, és már látta a csemeték színes kabátjait, ahogy lelkendezve integettek feléje.
Ekkor váratlanul gyengeség fogta el, és minden ereje elfogyott. Mintha megpattant volna benne valami, s korábbi lendülete semmivé lett. Tétován megtett még néhány métert, de többre már nem volt képes. Bámészkodó járókelők kapták arra riadtan a fejüket, ahogy hörögve, erőlködve próbálta tovább vonszolni magát. Még látta a távolban álló gyerekek ijedt arcát, de aztán minden elsötétült előtte.
Mikor magához tért borzasztó fáradtnak és gyengének érezte magát. Egy segélyhelyen volt és éppen szakemberek vizsgálták. Igyekeztek segíteni rajta, de ő érezte, hogy körülötte kezd a szoba mind jobban kifordulni a sarkaiból, s tudta lassan kicsúszik a létből. Nem érzett fájdalmat, csak ólmos fáradtságot. Lejárt az ideje itt a földön, de nem volt szomorú. Ez az élet rendje. Csak a gyerekek fognak hiányozni neki. Holnap reggel már hiába várnak rá.
Légiesen könnyűnek érezte magát, mintha csak lebegne. Aztán úgy tűnt mintha lassan, de egyre gyorsulva emelkedne. A magasból még látta, hogy a körülötte szorgoskodó gyógyítók egyike kérdőn ránéz társára, mire az lemondóan megrázza a fejét, aztán a világ eltűnt, és ő belesüppedt valami puha, fehér fényességbe. Az utolsó gondolatai a gyerekek voltak. Bárcsak még maradhatott volna velük…

…A szakemberek összenéztek. Minden hiába! Letették a szerszámaikat, és egy hátsó ajtón keresztül, a szerelőműhely udvarára tolták az öreg, végleg javíthatatlanná vált iskolabuszt. Ütött-kopott festékrétege alól itt-ott már elővillant a fémfelület.
Megdörrent az ég, majd hamarosan szakadni kezdett az eső. Széles patakokban folyt le a víz a végleg elcsendesedett busz ablakain, s a rozsda csendben hozzálátott, hogy végleg eltűntesse az Öreg földi porhüvelyét...

…Villámcsapásszerűen tért vissza a létezésbe. Fiatalnak, erősnek, de valahogy furcsán könnyűnek érezte magát. Észrevette, hogy a motorját kiszerelték, a kerekeit valami szilárd anyaggal töltötték fel, és kerékbilincsbe fogták, hogy ne tudjon elmozdulni. Viszont az üléseit felújították, egy új, éles hangú dudát szereltek be, és a külső festése is úgy ragyogott, úgy szikrázott rajt a nap fénye, mint új korában.
Aztán egyszer csak megjelentek a gyerekek! Csapatostul jöttek, s egy áhítatos, csodálkozó pillanatig megálltak, és megbámulták a hatalmas, gyönyörű buszt, a játszótér új szenzációját, majd zsibongva, boldogan a birtokukba vették. Próbálgatták az üléseket, tekergették a kormányt, egymással versengve nyomkodták a dudát. Nem tudtak betelni vele. Az Öreget határtalan, földöntúli öröm töltötte el. Most már mindig csak a gyerekekkel lehet, és egész nap együtt játszhatnak! Úgy érezte révbe ért, ez a mennyország. Boldogan dudált és villogtatta a fényszóróit, a vidám, hangos nevetést pedig messze sodorta a játékos, tavaszi szél…


+ 1
+ 0