Szavak kormos falának dőlök, remélem megtart ez ősi ácsolat, emberlétek, halálok omlanak róla, mégsem bűn és mégsem áldozat. Nekem nincs külön sorsom, csak az, ami másnak, ösztönhit gyermeke vagyok a megvalósulásnak. Úgy kószálok benne az elmúlásban, mintha soha el se múlnék, mintha a föld alá sok önzés után csak szégyenemben bújnék. Ó, Föld! Láng-szívek, bölcs elmék tápláltak téged, tedd gazdaggá, igazzá sokat küzdött népem! Szívünkön háborúk füstje, arcunkon csecsemők lázai - Most kéne minden szépséget, minden álmodást valóra váltani!
+ 1 + 1 |