Első halottam kertünk almafája volt, „ az almafa-asszony”, ki egész nap dalolt, a gyermekdajkáló, termőkoronás, aki csak adott, szeretett, nála ez volt a szokás. Már apró, mosolygó rügyeivel odacsalt magához gyönyörködni benne, szentelt virágszirmait hullatva arcomba, mintha csak engem, engemet szeretne. Mindig értettem mit mond, milyen szavakkal neveli gyümölcseit. Bánatomat is neki mondtam el. – Ne higgyétek, hogy a tárgy, a föld, a fa, jelenség, állat az embernek nem felel. Minden beszél köröttünk a maga sajátos nyelvén, csak nem figyelünk rá, mert létünk csillaghulló napjain annyi minden vár. Aztán egy nyárvégi reggelen hiába villogtatta fel fényeit a Nap, megdermedt a test, néma lett a pulzus, elárulta őt az éjszaka. Kétségbeesetten rohantam a házba, kérve szüleimet: segítsenek, nem ébredt föl az almafám! Átkoztam Holdat, csillagot, amiért nem vigyáztak rá. Apám először nem szólt, némán átölelt, lassan fogalmazta a szavakat: „ Ne sírj, nem tehetünk róla, ültetünk újat, s ha szeretjük, lehet majd olyan, ha nem is ugyanaz.”
+ 4 + 1 |