Gyermekkorban jobb lett a kedvem, ha az égen feltűnt felettem. Közel volt, - s ugyanakkor távol, mint a lélek is önmagától.
Felhő fehér arcára nézett, lengett, lebbent, miként kísértet: kedves nyíltság titokkal játszott, s tavasz nárcisza kivirágzott.
Volt, hogy furcsán fekete kertben kis kerek békét tőle nyertem, s gurítottam jövőbe, s múltba, s múltból jelenbe vissza, újra..
Feléje szálló gyermek vágyat kinevetne felnőtt vasárnap: más most a hold, mely ingó égen ott fürdik szürke közönyében.
Csonknyi csillagok: pontnyi gyertyák, a Szépséget már nem kívánják, nem jelei varázsdal-égnek, - csak szolgálnak lehúzó létet.
Lehet, felnagyít egykor-holdat könnycsepp, rossz jelen, vesztes holnap, de volt ég most szánhat, s lenézhet szégyenföldi rabszolganépet.
A valóság, persze, valóság, - de mit ér, ha nincs benne jóság, s eltévedt hegy, völgy, falu, város nem tér meg méltóbb önmagához?
Volt ég, egykori gyermek-holdam! Való elgáncsolt. Fényed hol van? S az a küzdő, Csillagos Ország? Rá most a hazugságot ontják..
Mai hold jön. Öntelt. Mogorva. Önző hit-érdek legfőbb dolga. Csöpp gúnnyal néha visszanézek: - ..de távol van tőled a Lélek!
(2013)
+ 9 + 0 |