(Les métamorphoses du vampire)
Gonoszul elvarázsolt az eperszájú nő, csavarodó testét, mint kígyó adta elő. Páncélos nagy mellein a fűzőt gyúrta, míg felém kéjjel-teli szavait szórta:
- „Érzéki szám nedves, érett a tudásra, antik ész fullad, ha rádől céda ágyra. Vénember kacag bűvömtől, mint a gyermek, s győztes keblemről leszáradnak a könnyek. Ki csupaszon lát engem és fátyoltalan, nem kell nap, hold, csillag, nálam a mennyben van. Olyan nagy tudomány az enyém, Doktorom, ha karommal a férfit ágyamra vonom, kéjjel fojtogatom, és neki adom testem, foggal belém mar, hogy merészen szeressem, ilyenkor az ágyam imbolyog és recseg, és értem kárhozik el egész angyalsereg.”
Mikor a csontomból kiszívta a velőt, meg akartam csókolni arcán ezt a nőt. Előre hajoltam és döbbenten láttam, izzadt, rohadt bőrdarab fekszik az ágyban. Hideg futkosott hátamon, én becsuktam szemem, de amikor újból kinyitottam, mellettem nem a hatalmas nagy Báb feküdt, kinek erében dús vér csobog, csak petyhüdt és szétesett csontváz rozoga roncsa volt, a hangja rozsdás szélkakasként csikorgott, - mint bádogcégér a tartórúd vasán, mit megvadult vihar tép téli éjszakán.
Fordította: Németh Dezső
+ 9 + 0 |