Anna szerette a művészetet. Különösen a festészetet, azon belül is a tájképeket. Rajzolni és festeni azonban nem tudott, még annyira sem, mint egy négyéves óvodás. Ő csak nézni szerette a képeket. Ha új kiállítás nyílt valahol, rögtön ott teremett. Vitte magával a kis füzetét, meg a ceruzáját, és ha valamelyik kép megragadta, lázasan jegyzetelt.

William Turner volt a kedvence, pedig az ő munkáit még csak az interneten látta. A festő egyik képe, az „Eső, gőz és sebesség” című teljesen lenyűgözte. Valahányszor ránézett erre a képre, még a számítógépen keresztül is azt érezte, hogy hozzá szól, hogy meg akarja érinteni. Amikor megtudta, hogy Turner képeit kiállítják Pesten, azonnal rohant, hogy megnézze. Hétköznap ment, mert akkor nem voltak olyan sokan. Végigcsodálta a szebbnél szebb képeket és legnagyobb örömére köztük volt az „ő képe” is, ahogy magában elnevezte.

Amikor már mindegyiket végignézte, visszament az „ő képéhez”. Nézte, egyre csak nézte. Megigézték a látomásszerű sárgák, zöldek, barnák, a foltokban megjelenő kékek, az elmosódó vonat alakja, a köd. Nem tudott betelni a látvánnyal. Az emberek közben már kifelé igyekeztek az épületből, a hangszóróban bemondták, hogy záróra van, ám ő még mindig csak állt, dermedten, egyedül, és nézte a csodát. A teljes katarzist élte át, érezte, hogy szeretne igazából ott lenni ezen a baljós hangulatú, kísérteties tájon, talán még a vonat fütyülését is hallotta.

Végül a biztonsági őr szólt neki, hogy most már menni kellene. Boldogan, élményekkel telve tért haza. Másnap korán kelt, és első útja az íróasztalához vezetett. Gondolta, leírja a tegnapi benyomásait. Fogta a füzetét és a ceruzáját, de nem írni kezdett el, hanem rajzolni. Ő, aki korábban még egy egyenes vonalat is nehezen tudott meghúzni, most egymás után készítette a skicceket tájakról, épületekről, emberekről. Olyan szenvedélyesen rajzolt, hogy estére elzsibbadt a jobb keze.

Azóta Anna rajzol és fest. Egyre többet, és egyre jobban.

 
2010. július

+ 2

+ 3