Egy ember, nagyon közel Istenhez |
Kalocsán utaztunk keresztül, amikor a városka hangulata előcsalogatta bennem egy régi, kedves ember emlékét. A falunk plébánosa volt Ő, aki Kalocsáról származott. Az én gyermekkori tisztelendő bácsim. Jaj, de szerettem! Ő pontosan olyan volt, mint amilyennek egy jó papot elképzel az ember. Egyszerű, kedves, őszinte, megértő lelkipásztor. Lelkipásztor, a szó legszorosabb értelmében. Emberi volt, és szeretettel teli. Egy segítő barát. Hét közben a falut járta, betért egy-egy családhoz, szívesen segített a ház körüli teendőkben; borsót fejtett, kukoricát morzsolt, tüzelőt aprított, krumplit pucolt, vagy csak üldögélt az egyik sarokban és hallgatta a háziak örömeit, fájdalmait. Jelenléte békét és áldást sugárzott. A falut sújtó árvíz után, sokaknak nem tellett imakönyvre sem, ezért Ő az összes éneket, imádságot, ami csak misén előkerülhetett, fölfestette hatalmas papírlapokra, és eszkábált hozzá egy csigával mozgatható szerkezetet, aminek a segítségével két gyerek könnyedén cserélgethette az előre odakészített lapokat. Így mindig mindenki tudta, hogy mit kell énekelni, ráadásul a gyerekek se unatkoztak. A Tiszibácsi – magunk között csak így hívtuk – azt is megengedte, hogy segítsünk neki harangozni, amiben az volt a legizgalmasabb, hogy a végén, a kötélbe csimpaszkodva, a harang magával rántott bennünket néhányszor a magasba. Ha valamelyikünk túl bátortalannak bizonyult a mutatványhoz, akkor Ő maga is szívesen demonstrálta a levegőben való himbálózást. A hittant is Ő tanította nekünk, de inkább mesedélutánokat tartott, mint tanórákat, ahol gyakran egymásnak meséltük felváltva a csodálatos bibliai történeteket, legtöbbször saját ízlésünk szerint csipetnyit kiszínezve. Egyetlen dolog volt csupán, amiért bemutatta nekünk a „keresztapánkat” – tudniillik egy hosszú vaskos botot –, de a „keresztség” ígéretén túl, tettlegességre még ekkor sem került sor. Ez az érzékeny pont nála a békétlenség, a viszály volt. Azt is elmondta, hogy amikor békére int bennünket, akkor a legbensőnkből jövő békességet várja el, és nem elég egy odavetett „Nem haragszom rád”, hanem inkább nézzünk egymás szemébe, és adjunk egymásnak valami jót, valami szépet. „De mit?”– kérdeztük tőle izgágán. Nagyon öreg volt, amikor legutoljára láttam, hirtelen az jutott eszembe, hogy Ő már egészen közel lehet Istenhez… De ez nem egy amolyan „már fél lábbal a sírban van” – gondolat volt, hanem ez is valahogy olyan „szentséges”, mint Ő maga. Elhagytuk Kalocsát, belenéztem a visszapillantó-tükörbe, és egy másodpercre szembenéztem önmagammal; egy halvány mosoly rezgett a szám szegletében, és melegség járta át a szívem. Azt hiszem, hogy Ő valóban nagyon közel volt Istenhez egész életében. + 11 + 2 |