A jéghideg, sáros hólé egészen az arcomig fröccsent. Dühösen köpködtem fogaim közül a rastogó, koszos kátyúvizet. Vadonatúj Trapperom térdig elázott. Még láttam egy pillanatra, hogy a fiatal buszsofőr elnézést kérően int felém egyet. Vagy bemutatott. Nem tudom. A sötétkék Ikarus 260-as eltűnt a februári, nyálkás, tejszerű ködben.
Üresen állt most a játszótér a négyemeletes kockaházak között. A piros mászókáról rozsdabarna verejték csepegett a félig befagyott pocsolyába. Láthatatlan kisgyerek hajtotta lassan a láncon függő vaskeretes hintát, a fagyos szél nyikorgatta az egyszerű, támlás ülőkét. A zöldszárú libikókán sovány varjúpár civakodott egy penészes kenyérhéjon. Az egyik kátrányfekete madár felém fordította csapzott tollú fejét, és röviden károgott-káromolt.
A hullámosra ázott moziműsor plakátja narancssárgán világított a késő délutáni szürkületben. A feketelábú hirdetőtábla alumíniumból hegesztett, repedezett nyeregteteje áteresztette a télvégi nyirkos, ragacsos, nyúlós csapadékot. Szombat esti láz, Smokey és a bandita, Csillagok háborúja. Jegyár: 2,50 forint. Erkély: fehér, szaggatott szakítás, olvashatatlan.
Összehúzom magamon combközépig érő, medvebarna bőrkabátomat, anyakéz-kötötte, kék-fehér sálamat a szám elé szorítom, fejem lehajtom, dacolok a süvítő széllel, lilára fagyott arcomat vagdossa a pengeéles esőpermet. A szűk betonjárdán csúszkálok, csak a szemem sarkából érzékelem a kihalt környezetet.
Garázssor között vezet fel a sikátorlépcső a mamutfenyőhöz. Hosszú fokok, teraszok egymás után, csak ritmustalanul tudok haladni. Egy lépés, két lépés, két lépés, egy, kettő, egy, egy, kettő. Az épületek mögött sűrű, áthatolhatatlan akácdzsungel, csupasz tüskék meredeznek. Éhes fekete rigó rúgja, zörgeti az avart. Dühösen néz rám, tekintete fagyos. Hitchcocki borzongás fog el. A lapostetők kátrányköpenybe burkolva, poshadt avarréteg tömörödik felette. Vastag moha még az ereszcsatornában is. Az egyik garázs szamárkóró-frizurát növeszt. A szürke vakolaton vérvörös téglasebek és fekete festéküzenetek. Szeretlek .....! Olvashatatlan név. Hajrá Zete! LgT. Beatrice. A kifakult, valaha berekzöld ajtók deszkái között néhol ujjnyi rések. Nem állom meg, belesek. Szemem lassan szokja meg a félhomályt. A mocskos, alig kéttenyérnyi oldalablakon szűrt fény verekszi át magát. Először csak a tárgyak körvonalait sejtem.
Derékmagas, gerleszürke tetejű, lakásból kiebrudalt, Lehel hűtőszekrényt ismerek fel először. Sörösüvegekbe eltett paradicsomszósz-sereg áll katonás rendben a morgó fridzsideren. A címkéket nem kaparták, áztatták le: Kinizsi, Göcseji barna, Korona.
Zsírpapírral bevont, hosszú polc végig a falon, a vége eltűnik a sötét sarokban. Dunsztos üvegek egyenes sorban. Sárgabaracklekvár, meggybefőtt, körtekompót, univeres ecetes uborka. Végtelen konzervellátmány: sólet, babfőzelék lecsókolbásszal, székelykáposzta, szalontüdő zsemlegombóccal, Globus vagdalthús, virsli sós lében. Gyöngy üdítők: meggy, narancs. Jaffa is. Mulatt kávé, fehérkalapos, fekete szépség...
(- Kapj el, ha tudsz! - vékony, kacagó hangját hallom. Gyakran hallom. Húsz éve hallom. A garázssor végén terebélyesedő mamutfenyő csendárnyékában találkoztunk minden nap. Akkor is, utoljára is. Ötvenhét augusztusában. Még nem voltunk felnőttek, de már gyerekek sem. Tizennégy évesek, élveztük a vakációt, izgatottan vártuk a gimnáziumot.
Hatodikban tetszett meg, ő "bés" volt, én "dés". Hetedikben már végzetesen szerelmes voltam. Rajongtam érte, csak ábrándoztam. Nyolcadikban már levelet is írtam, a tanév végén már el is mertem küldeni. Küldönccel, névtelenül. De tudta. Tudta, hogy én írtam. Láttam a szemében, amikor rám kacsintott a folyosón. Ó, azok a szemek! Azóta sem láttam olyan gyönyörű kéket. Kékebb volt, mint a udvarló jégmadár tollpalástja. Kékebb volt a felhőtlen nyári égnél. Olyan kék, mint a legtisztább zafír. Úgy is ragyogott. Mintha mindig egy kicsit könnyes lenne. Pedig boldog volt az a szem. Úgy éreztem, akkor igazán, mikor engem nézett. Egy pillantásától megroggyant a térdem.

Nem tudom már, hogy honnan vettem a bátorságot, de az évzárón randevúra hívtam. Vörös volt a fejem, mint a szorosan kötött úttörőnyakkendőm. De elé álltam és elhívtam. Elhívtam a mamutfenyőhöz.)
A város legszebb, legölesebb, legmagasabbra nőtt fája. Senki sem tudja, hogy ki ültette oda. Szivacsszerű kérgét élvezettel tördeltük le, kész gyűjteményt halmoztam fel belőle otthon, anyám nagy boldogságára. Apró kölyökként szívesen álltam a hatalmas tövében, ahogy felnéztem, úgy tűnt, hogy sűrűn szabott ágai között a Mennyország fényei ragyognak át. Égigérő fa ma is nekem, biztos voltam benne, ha felkapaszkodnék végtelen csúcsára, ott már a Jóisten várna engem.
(Az első találkán csak félszegen mosolyogtunk egymásra. Lassan oldódtunk mindketten. Abban biztosak voltunk, hogy ez a nyár különleges lesz, csak a miénk. Imádtunk olvasni, imádtuk a könyveket. Ő fejből idézett hosszú sorokat Petrarcától, Boccacciótól, én saját írásaimmal szórakoztattam. Azt mondta, én vagyok a kedvenc írója, én azt, hogy szeretem. Erre, hogy ő is, aztán kaptam egy puszit, aztán elfutott. Persze, másnap újra találkoztunk, és csak nevettünk, kergetőztünk, játékosan civódtunk, leültünk, hátunkat a puha törzsnek támasztottuk, verseskötetet lapozgattunk, talán Babitsot, és akkor törékeny, kecses, szinte áttetsző keze az én kezemhez ért, ujjaink összefonódtak, és többet nem akartam elengedni, és akkor, ott, meg akartam állítani az időt.)
Kétszintes társasház, négy lakással, parányi előkerttel. A fenyőmonstrum árgus szemekkel figyelő szomszédja. Szűk, talán csak fél méteres, betonlapokból kirakott, repedezett gyalogösvény vezetett a köpenykékre mázolt, rácsos kerítéstől egészen a lépcsőházig. Mindkét oldalán asszonykéz nyomait viselő díszbokrok, virágok. Habos hortenzia, püspöklila rododendron, Japán gyöngyvessző. És rózsák, rengeteg rózsa. Bokor is, futó is. Szívvörös, rigósárga, porcelánfehér. Minden családnak külön pad, a járda jobb és bal oldalán, kettő-kettő, egymással szemben. Vékony vascsövek adják a keretet, precízen csavarozott fadeszkák a támlát és ülőhelyet. Télen az alagsori tároló barlangjában pihenhetnek egymásra fordítva. Márciustól a ház férfilakói ünnepélyesen kiviszik őket a fényre. A pakolás a hivatalos tavaszköszöntő rituálé. Előkerülnek az ecsetek, festékesdobozok. Évente színcsere. Rétegesen, egymás felett a kisvárosi festékbolt szegényes választéka.
(A fenyő melletti társasház padjairól mindig figyelt valaki. Eleinte zavart is minket, lopva lestünk a hátunk mögé. Megszoktuk a közönséget. Nem tettünk semmi illetlent. A kedves nyugdíjas nénik, urak is lassan elfogadták kettősünket. A kilátás részei lettünk. Kiskosztümös, egérszerű tanítónő. Csinosan még a kertben is. Német eredetiben Goethe és Rilke. Mindig olvasott. A Horthy-tiszt, kifényesített cipőben, egyszerű, mindig tiszta, könyöknél-térdnél már kopott öltönyben, acélkékre borotvált arccal, ezüsttel vert sétabottal. Az örökké kertészkedő, a városba kényszerült parasztasszony, télen-nyáron muskátlimintás fejkendőben, állandóan gyomlálva, földig hajolva, soha fel nem egyenesedve már. A nyugalmazott portás, barna bakancs, barna nadrág, barna ing, vastag, műanyagkeretes szemüveg, fürkésző figyelem.)
Az utcán alig tűnt fel jármű. Néha egy-egy Csepel-teherautó, több Csepel-bicikli, ritkán Pannónia-robogás, személyautó szinte soha. Akadtak órák, főleg álmos, forró délelőttökön, hogy motorzaj nem zavarta a kertvárosi nyugalmat. Lusta macska nyújtózott a meleg betonon, rövidnadrágos, tornacipős gyerekek tengóztak biztonságban. Az augusztusi frissítő szelek kölyöktornádókat kavartak az útszéli porból. A tölcsérek játékosan kergetőztek, majd a szélcsendben lassan elhaltak. Kövér verebek szökdécseltek, talpukat égette a tüzes aszfalt.
(Kármánt hozott, díszkötésben, 1880-as kiadásút, dédanyai örökség. Óvatosan lapozta a megsárgult, zizegős, öreg oldalakat, a kacskaringós iniciálék miniatúraként ékesítették a féltve őrzött kincset. Néha beleszippantott az ódon lapokba, ilyenkor enyhén megremegett fitos, kis orrcimpája. Imádta a régi könyvek illatát. Én pedig az övét! Mikor elmerült a sorok fekete hullámaiban, olyankor szinte teljesen kizárta a külvilágot. Én még csak gyönyörködtem benne, csodáltam, ahogy tulipánajkai rebegték kedvenc szavait. Egy pillanatra, titokban, mindig beleszagoltam búzaszőke fürtjeibe. A tavasz illatát éreztem, a kikeleti hóvirágét, a harangozó gyöngyvirágét, ibolyát is, igen, főleg ibolyát, a szívemig hatolt az illata, a boldogság illata, a szerelem illata. Magammal vittem a pillanatot. Ahogy ott ült, ahogy a combjain pihentette a könyvet, ahogy egy örökké rakoncátlan tincset, ami az arcát csiklandozta, és hasztalan próbálta félrefújni, a füle mögé tűrte. Ahogy a vállamra hajtotta a fejét, mikor elálmosodott, mert a lelke eltelt a sok, gyönyörű, ómagyar szócsokorral, érzékeny tündérlelke, a forró, önfeledt nyárral, a közös élményeinkkel, a terveinkkel, hogy tizenhat évesen majd összeházasodunk, és három gyerekünk lesz, két fiú, egy lány, hogy együtt öregszünk, egyszerre halunk meg. És én is ezt éreztem, és ezt már szinte el se lehetett viselni, mert ekkora boldogság nem lehet az életben, remegett a szívem.
Ott álltunk egymással szemben, csak az ujjai végét fogtam, belezuhantunk a másik tekintetébe, forgott körülöttünk minden, az utca, a ház, a kert, a madarak, a világ. Szédültünk, elvesztünk, végleg. Nem kellettek ott a szavak, a mosoly beszélt helyettünk. Itt volt az idő, ideje az első csóknak. A fogaink összekoccantak, felnevettünk, újrakezdtük, kicsit bénán, gyerekesen, még kapkodva, lenyugodva, megéreztem ajkai ízét, azóta is, édes íz, mézkörteíz, percvégtelen, simogattam az arcát, összeforrtunk. Első csók volt, a tökéletes, az Egy, az utolsó.
- Kapj el, ha tudsz!
És szaladt kacagva, csilingelt a nevetése, nem látott, nem hallott, nem láttunk, nem hallottunk ...
Nem hallottuk a hirtelen, őrült sebességgel érkező autót. A csattanást már hallottam, most is hallom, csak azt hallom. Törékeny teste métereket repült, és nekicsapódott a mamutfenyő törzsének. Orrából vörös vérgyöngy folyt gyémántfehér ajkára. Rögtön meghalt. Csak álltam, nem sírtam, a lelkemre gyászlepel hullt, a szívem megfeketedett.)
Jövök minden nap, minden nap itt állok, nem sírok, nem sírtam. A fenyőt nézem, az eget nézem. Követném oda én is, húsz éve követném. Miért nem viszel, Istenem?

+ 2

+ 2