Bozontos szálak ménese vágtat a délutáni fények édes hangjain, bokrok fölött szárnysusogás a puszta aranysárga dombjain. Nyújtózom, mint álmos madár ébred e fáradt zajtalan percben, múltból sírt emlékekkel oldódom a szomjas lüktetésben. Testem kócos fonalai izzó alagutat érnek, beléd kapaszkodnak s érzem, veled táncolok a súlytalan légben. Kristálygyöngyök koszorúja fonja körül guruló tincseim, bronzok karmazsinok óvják vad szelektől maroknyi kincseim. Beszívom egyetlen menedékem, varázspálcával int a Nap, s most elillanok a szívtelen világból mosolyogni a fodros felhők alatt…
+ 1 + 1 |