A lehulló könnyek óceánján, csónakot hajtogatok az időből, s míg vak sorshullámok dobálnak árván, a nap udvara szelíden kékül. Előttem a fények partokon játszanak, bár köd szívja a lehajló nyár színét, csituló csónakom szökkenő tánccal, homokban mosolygó kövekhez ér. Mint évek rabja, ki láncoktól hörög, bús hajós, ki rongyokban nyöszörög, karomban éjem szenderül a vágyba, hol kikötőm lészen zátonyom, szíved, csillag-font hálóm, kötelem őrized, s tán eltemetsz lelked koporsójába.
+ 3 
