Már múlik az ősz, s közeleg a tél, Lágy tótükörből jégpáncélt farag. Fekélyrágta régi remény még él, Hol árva emlékképként megmaradsz.
Harmónia illata illan, Fakuló pompája csoda, mi volt. Múló kétség szemfoga villan, Lángoló lelket hóvihar olt.
Leheletnyi békesség látszata Barátságunk árny hamvára hull. Felmerül pár pergő pillanat, S közben csendben bealkonyul.
+ 1 + 1 |