Ötven évesen én
még gyermek voltam,
ki mikor haza ment,
anyám remegő hangon kérdezte:
–kislányom mit főzzek neked.

Körbe ugrált a két szülém,
–a gyerek haza érkezett -,
mindég vittem magammal
a sors által terhelt életem.

Ötven évesen ragyogott
a csillagos ég,
a nap is szépen sütött,
a virágok hajbókoltak,
mikor meglátogattam
a két szülőt.

Elmondtam nékik életem,
meséltem a magas
törlesztő részletem,
a munkahelyi rágalom,
hogy a munkám
elhanyagolom.

Meséltem a jutalmam,
mit kiérdemeltem,
sok-sok éjszakai
munka okán,
és a gyerekről,
ki anyját alig látja,
mert az élet lassan felőröl.

Nem könnyű magam,
a szenes kupa is nehéz,
a favágás kikészíti kezem,
… de kötnek az emlékek.

Hajnalban kelek,
lótok-futok,
hogy minden meglegyen,
kenyér az asztalon,
tisztaruha és az iskola,
a táska is tele legyen.

Az élet meg lassan elszáll,
nem könnyű az életem… .
A panasz áradat, ami elhangzik,
megviseli a két szülém,
észre se veszem,
hogy az ő életük
se finom vajas kenyér.

Kopott a kötény,
szakadt a papucs,
ami a lábukon virít,
az asztalon a kenyér is száraz…,
de nekem rántott húst
pakol elém a két szülém,
ha én haza megyek.

+ 4

+ 1