Surran a csendes ház tetején, fátylat sző a pára, sápadt fényeket aggat az éj omló szög-hajára. Lassul az érzék, dől a világ: ezer álom terhe. Árva vonatként, céltalanul zakatol az elme. Száguld, útja a semmibe tart rengő fémsíneken, hangtalan' illan az árnyak alatt megbújt éj-színeken.
+ 9 + 0 |