vers
próza
vers
próza
Címlap Pályázatok – próza Petz Éva Variációk egy életre
Variációk egy életre PDF Nyomtatás

Tükröt tartok magamnak, és félek attól, amit magam előtt látok.
Sokszor vagyok boldogtalan. Miatta, miattam, mások miatt. Köt a múlt, fojt a jelen. Vajon egyszer ki tudok törni ebből a körből? Életem végéig futni fogok minden elől, vagy egyszer képes leszek megállni és szembenézni mindennel, legfőképp önmagammal?
Szembesülés. Fájó dolog.
Boldogtalan vagyok miatta, mert bizonytalanságban tart. Szeret? Fontos vagyok neki? Megért? Miért nem keres? Miért nem kérdez? Miért nem mondja, ha gondja van? Miért nem mondja, ha sok vagyok a személyemmel és a szeretetemmel? Miért nem tudjuk rendesen szeretni egymást? Miért függök tőle ennyire? Miért érzem néha azt, hogy semmit sem ér a szeretetem? Miért vagyok ennyire szeretetlen?
Boldogtalan vagyok. Magam miatt.
Önző vagyok és türelmetlen, nem képzelem el az ő oldalát. Bizonytalan vagyok és kétségekkel teli, egyfolytában félek. Megkeserítem az ő, és a saját életem is. Elvárásokat támasztok, pedig örülnöm kellene. Álomképekbe, téveszmékbe kergetem magam, délibábokat kergetek. Ráerőszakolom magam az érzéseimmel. Nem vagyok méltó társa, nem vagyok semmi sem.
Boldogtalan vagyok. Magam miatt.
Hazudok önmagamnak, áltatom magam. Gyenge vagyok, egy apró, fájdalommal és kétségekkel teli élőlény. Bizalmatlan vagyok, sérült, önmagam számára is idegen. Megannyi érzés, emlék, kimondásra váró szó van bennem, de az agyam és a szívem nincs összhangban sem a számmal, sem a lelkemmel. Nem beszélek. Hallgatok, és elzárkózok, és eltemetek. Csak azért, mert félek, hogy a gyengeségem ellenem fordítják, hogy újra megsebeznek, mert sebezhetetlent játszok, erőtlenségre képtelent, mert... Nem vagyok képes szembenézni önmagammal, a múltammal, mert félek, hogy az emlékekkel járó érzések elkapnak, és nem eresztenek. A múlt béklyója súlyos, és ezt a terhet nekem kell cipelnem. Nem akaszthatom senkire a súlyokat, hogy helyettem meneteljen vele.
Boldogtalan vagyok. Magam miatt.
Képtelen vagyok megbocsátani, elengedni, felejteni. Neheztelek azokra, akik bántottak, nem vagyok sem megértő, sem könyörületes. Nem tudom elengedni sem a fájdalmat, sem a sérelmeket. Megkeserítem vele az életem.
Boldogtalan vagyok. Magam miatt.
Nem tudok megbocsátani magamnak sem.
Boldogtalan vagyok. Magam miatt.
Nem tudom megérteni, hogy megnyílhatok most már, nehéz elfogadni a tényt, hogy már nem kell félnem. Nem vagyok egyedül, és nem vagyok senki terhére. Értékes, szerethető ember vagyok, aki bátran beszélhet. Nem hagynak egyedül, nem használnak ki, nem dobnak el, hanem mellettem állnak, törődnek velem, szeretnek. Bízhatok, mert bíznak bennem, szerethetek, mert szeretnek, lehetek gyenge, mert ők is gyengék. Ki kellene nyitnom a szemem, értékelni és látni mindazt a csodát, ami már körbevesz. Szeretet, barátság, melegség, biztonság, béke.
Igen, nem adhatom fel.
A lágy szellő belekap a hajamba a híd vékony korlátján állva, a nap a szemembe süt, a sugarai melengetik a bőröm. Ma nem ugorhatok a mélybe, ma még haza kell mennem. Haza, hogy újult erővel folytathassam az életem.
Leszállok a korlátról, és a folyó felől fújó szél, mintha azt súgná a fülembe: – Hála az égnek! Elmosolyodok, majd a keskeny járdára lépve, elindulok hazafelé. Útközben megállok, a tekintetem az égnek emelem. Elvakít a ragyogó messzeség. Gyönyörű és reményteljes. Beleszédülök. Rá a kocsiknak fenntartott sávra.
Csak néhány másodperc műve az egész: a vakító ég, a szédülés, a remény érzése, a teherautó kürtjének a bántó harsonája, a becsapódás, a nyugalommal kecsegtető halál sötétje.
Aztán felébredek, és realizálom, hogy álmodtam az egészet, és még élek.
Az álomtól ködösen meredek magam elé, és próbálom felfogni, hogy mit éltem át az imént. Talán egy intő jel lenne? Egy üzenet arra, hogy mi lehet a végkifejlett? Figyelmeztetés lenne a változásra? De mégis, hogy kellene boldognak lennem? Egy leszakított virágnak érzem magam, akit hogy éljen, újragyökereztettek, de a gondoskodásról megfeledkeztek. Ezek után, mikor fogom tudni azt mondani, hogy boldog vagyok?
Zavarnak ezek a kérdések, ezért felállok, és nekiállok a napi teendőknek. Felkelni, felöltözni, reggelizni, fogat mosni, elmenni az irodába, kedveskedni, mosolyogni, kitérő válaszokat adni, nem gondolni arra, hogy talán Ő mégsem szeret, hajtani, kérdezni, felelni, megfelelni, hazamenni. Taszít az otthonom gondolatára lelkembe kúszó magányosság érzése.
Nincs kedvem a ragadós magányához, ezért a hídhoz megyek. Valami ellenállhatatlan késztetést érzek arra, hogy az álombeli halálom és elmélkedésem színhelyén legyek. Talán meglelem a válaszokat, amelyeket az álmomban feltettem. Talán...
Felkapaszkodok a híd korlátjára, ami így élőben nem is olyan keskeny. Kényelmesen álldogálok rajta, nem inognak meg a lábaim, az egyensúlyozásommal is minden rendben. Felnézek az égre, és csodák csodájra most is süt a nap. Lehunyom a szemem, csendben élvezem.
Talán az a gond, hogy túl borúsan látom a dolgokat. Azt hiszem, a fásultságom ellen nekem kellene valamit tennem. Ahhoz, hogy újra egy egészséges virág legyek, nekem is tennem kell. Igen, meg kell tennem a boldogtalanságom felszámolásához vezető első lépéseket. Talán én sem vagyok reménytelen, talán nekem is sikerül kitörnöm a saját béklyóimból.
Talán...
Viharos szél támad, én pedig megijedek, hogy leesek a mélybe. Kapkodok, próbálok lekászóldni a korlátról, de elvesztem az egyensúlyom, megszédülök, a lábam megcsúszik, én pedig zuhanok, csak zuhanok a mélybe. Lehunyom a szemem és elmosolyodok, hát, tényleg így lesz vége.
Aztán a zuhanás végén a csobbanás elmarad; felébredek, és realizálom, hogy az ágyamban vagyok és élek.
Felzaklatnak az álmomban látottak, kiugrok az ágyamból, felöltözök, és mint egy őrült, rohanni kezdek. Magam, a félelmeim, a fájdalmam, a reménytelenség elől.
Hogy kezdjek el vátoztatni, ha nem tudom, mi kellene legyen ennek az első lépése? Mi tegyek? Mit kellene tegyek? Hogy törjek ki ebből az örökös körforgásból?
A hídhoz érek, és gondolkodás nélkül a korlátra mászok. Egyedül vagyok, magányos, reménytelen. Maga alá temet a kiúttalanság érzése. A torkomat gombóc fojtogatja, a szememet könnyek szúrják. Sírni kezdek.
Felemelem a fejem a fény felé, s valamiért úgy érzem, hogy a nap melege átölel, cirógat, vigasztal és békét költöztet a szívembe. Egy burokban vagyok, ahol semmi baj sem érhet. A könnyek és a fény kitisztátják az elmém és a lelkem.
Egy érintést érzek a kezemnél, felnyitom a szemem. Eljött értem. Itt van Ő. Hát, mégis szeret? Elhozta a barátaimat is, és ők mind, egytől egyig, reménykedve, szeretetteljesen néznek. A szívem megtelik szeretettel, és most az öröm, a felszabadulás könnyei törnek ki belőlem. Minden rendben lesz. Itt vannak mindannyian, szeretnek, megvédenek. Nem vagyok egyedül, nem kell egy szál magamban a boldogság felé vezető utat kitaposnom és megtennem.
A barátaim elém állnak, ő mellém kapaszkodik, és egy mosollyal az ajkán megfogja a kezem. Nincsenek kétségeim, azért van itt, mert fontos vagyok neki, mert szeret. Visszamolyogok, a barátaimra vetem a tekintetem. Érzem, ahogy a szeretetük erőt sugároz felém, és lágyan körbeölel. Ránézek a szerelmemre, és bólintok. Együtt, kéz a kézben, egy mosollyal az ajkainkon leugrunk a barátaim ölelésébe. Az előttünk lévő járdára, nem pedig a mélybe.
De a hálaölelés elmarad, mert felébredek, és realizálom, hogy csak álmodtam az egészet.
Sírok a felismeréstől, hogy mégsem vagyok egyedül, tudom, hogy az álmom igaz volt. Felkelek, felöltözök, és már rohanok is a hídhoz, a látomásom helyszínéhez. Most nem mászok fel a korlátra, csak hányaveti módon neki támaszkodok. A tekintetem az égnek emelem, és napok, sőt, évek óta először szívből elmosolyodok: boldog vagyok végre.
Nem láttam, pedig ott volt előttem mindvégig a boldogságom – mindenben. A napsütésben, a gyermekek kacajában, az évődésekben, a barátaimban, a harcokban teli szerelemben, csak ki kellett volna nyitnom a szemem. Mindenkinek vannak harcai, amelyeket meg kell vívjon, de nem kell egyedül küzdenie. Tudom, hogy én is képes vagyok rá, tudom, hogy a saját harcomban győzedelmeskedni fogok, hogy végül válaszokat kapok a kérdésemre.
Eljön az idő, amikor már nem leszek boldogtalan, miatta, miattam és mások miatt. Egyszer az életben elérkezik az a pillanat, amikor már nem lesznek Vele kapcsolatban kételyek, amikor már érezni fogom, hogy ugyanúgy szeret engem, amikor már nem fogok félni önmagamtól, amikor már képes leszek megbocsátani, felejteni, könyörületet gyakorolni, amikor már képes leszek elengedni a múltat. Tudom, érzem, hogy nemsokára minden rendben lesz, hogy képes leszek bízni és megnyílni, hogy nem leszek többé önmagam számára sem idegen.
Egy utolsó pillantást vetek az égre, a napnak az utolsó fényes sugara elvakít. Kinyújtom a kezem a meleg pont felé, és mintha a tenyerembe próbálnám zárni, összeszorítom az ujjaimat. Erős leszek ettől a mozdulattól, egy igazi harcos reményekkel.
Elindulok haza a naplementében, hogy a megkezdett utamra lépjek, s elmosolyodok út közben, mintha várnék valamire.
De már nem ébredek fel, mert halott vagyok.


+ 0
+ 0