vers
próza
vers
próza
A kígyó ölelése PDF Nyomtatás

(Filmkritika)

Az amazóniai őserdők retróba oltott, gyönyörű kaleidoszkópját ámulva egy letűnt világ utolsó túlélőinek álmába csöppenek. Egy idő után már abban sem vagyok biztos, én álmodom őket, vagy ők álmodnak engem, mindenesetre világossá válik, az emberiség múltjának egyik sötét fejezetébe kalauzolnak a fekete-fehérben komponált képsorok. Korunk embere az élők és holtak birodalmát összekötő sámánnal és a természeti népekkel ellentétben már olyan érzelmi-pszichés csomagot cipel a hátán, hogy betegségéből nem képes felgyógyulni, hiszen elfelejtette, hogy kell álmodni. Nem mesélnek már többé a kövek és a fák, a folyók mélyén nem rejtőznek tündérek, és az anakonda is már régen lejött a Tejútról, hogy az esőerdőket körülölelve kígyózó folyóként szenderegjen a természet időtlenségében.

A civilizáció nevében végzett pusztítás nyomán szinte naponta halnak ki ősi népcsoportok utolsó leszármazottai a nyelvükkel és a kultúrájukkal együtt. Az ő krónikásuk lesz a korszakok határmezsgyéjén lépdelő amazóniai vadász-sámán, Karamakate figurája, aki a két idősíkon játszódó kolumbiai dzsungel-noir szereplőit kapcsolja össze, az ő szemszögén át szemléljük a közel negyven év különbséggel ismétlődő történetet. Ciro Guerra lassú ütemben építkező, a természet hang-tájképének segítségével egyedülálló audiális világot teremtő, fekete-fehérre álmodott mozija az utóbbi évek egyik legmeghatározóbb élményének bizonyult. David Gallego mágikus, esőerdőből és folyóból szőtt képei, az idősíkok nyugodt váltakozása megteremti azt az álomszerű légkört, amelyben a fiatal és energikus Karamakate - törzsének utolsó képviselője - útnak indul a maláriában szenvedő német tudós, Theodor Koch-Grunberg, és a modern ruházatot viselő, az indiánok és a fehér ember világa közötti átjárót képviselő indián, Manduca társaságában. Céljuk, hogy rátaláljanak a kihalt ősi nép legendás túlélőire és Theo betegségének ellenszerére, egy yakruna nevű mágikus növényre. A több mint háromszáz éven át tartó, a gazdasági, nyelvi és vallási megújulás nevében végzett „civilizált” rombolás azonban megkövetelte a maga áldozatait, melynek megrázó emlékeztetője az a megcsonkított és lelkileg meggyötört indián, akit a gumibárók olcsó munkaerőként kegyetlenül kihasználtak. A civilizáció belevési nyomát még a fákba is, ahol a szerencsétlen, halálért esedező rabszolga a kaucsuk-kitermelésért felelős.
A filmben elbeszélt eposz különböző állomásai során a különös trió a spanyol hódítás teljes csődjével szembesül. Az emberség álruhájába bújt torz lelkű szerzetes valójában semmi kivetnivalót nem talál abban, hogy szó szerint kiverje nyelvük-kultúrájuk minden emlékét az általa nevelt indián gyermekek fejéből. Tovább haladva, a dzsungel fáira aggatott keresztek vészjóslóan vetítik előre a következő epizód történéseit, amelyben egy a kereszténység valódi lényegéről mit sem sejtő mini-Caligula basáskodik misszionáriusok által hátrahagyott követői felett, akik vallásos révülettől vezérelve aztán feltehetőleg fel is falják vezetőjük testét.
Az áhított, ritka növény megtalálása sem hoz lelki enyhülést, hiszen a kolumbiaiak támadása miatt Karamakate végül is arra kényszerül, hogy elégesse a yakruna nyíló virágait.
Évtizedek múltán aztán az idősödő és megromlott egészségű sámánt egy amerikai biológus, Richard Evans Schultes keresi fel abban az öncélú reményben, hogy elvezeti őt „Szent Gráljához”, melytől gyógyírt remél szenvedéseire. A német elődje nyomdokaiban járó kutató ugyanis még akkor sem képes álmot látni, ha a tisztító és egyben hipnotikus hatású caapit fogyasztja. A civilizáció beszivárgása a dzsungel mélyére Karamakatét sem kímélte: bár értékrendjéből nem enged és a fehér ember racionalitását még nem képes átvenni, annak neurózisait mostanra már megörökölte, már csak önmaga árnyéka. Hasonló gonddal küzd, mint megcsömörlött amerikai” kollégája”, emberi testének héja nyomasztó ürességet rejt - saját nyelvének szavaival chullachaqui-nak nevezi magát. Őseitől hallott történeteit már nincs kinek átörökítenie, népének dalait már senki nem énekli. Kiváló illusztrációja ennek a fénykép, melyen a korosodó indián először pillantja meg saját magát, sónyomatba vájt, szorongásokkal teli árnyékképét. Karamakate megparancsolja doppelgängerének, hogy vesse el fizikai és lelki csomagjait, így aztán - immáron Manduca nélkül - végigeveznek a negyven évvel korábbi úton a folyón, s kalandozásaik végén rálelnek a varázsnövény utolsó virágára, mely végre elhozza a várva várt álmot a tudós számára. A filmalkotás zárásaként ennek a szürreális látomásnak lehetünk tanúi, mely az egyetlen színpompás jelenetnek bizonyul a lenyűgöző, chiaroscuróban megkomponált képsorok után.

Az egyes kritikusok szerint az Apokalipszis most világára hajazó, vagy a Peruban forgatott Új világ című munkát idéző filmről sokrétűsége miatt rendkívül nehéz feladat csupán pár mondatban írni. Az ifjú és idős Karamakatét alakító Niblio Torres és Antonio Bolivar elképesztő színészi repertoárt vonultatnak fel a két tudós naplóira épülő műben, s a többi szereplővel együtt összesen kilenc nyelvet szólaltatnak meg. Bár nem ez az első alkotás, ahol az időkezelés nem lineáris, hiszen készítője a párhuzamosan létező valóságok, egymásba olvadó idősíkok megismerésére invitál, a képsorok pompás vágása és a film egyedülálló hangi világa révén a néző pár perc leforgása alatt részéve válik a nem mindennapi narratívával előadott történetnek. Lenyűgöző az a jelenet, ahol Richard és a negyvenes évek Karamakatéja az amerikai férfi Haydn-lemezét hallgatja, az egyetlen értéket, melyet a kutató nem volt hajlandó a vízbe vetni.
A kígyó ölelése olyan élmény, mint amikor a fülünkhöz teszünk egy kagylót: ha erősen figyelünk, elmúlt idők és letűnt népek sok évvel ezelőtt felhangzott énekét hallhatjuk meg benne.


+ 0
+ 0