A kígyó ölelése |
(Filmkritika) Az amazóniai őserdők retróba oltott, gyönyörű kaleidoszkópját ámulva egy letűnt világ utolsó túlélőinek álmába csöppenek. Egy idő után már abban sem vagyok biztos, én álmodom őket, vagy ők álmodnak engem, mindenesetre világossá válik, az emberiség múltjának egyik sötét fejezetébe kalauzolnak a fekete-fehérben komponált képsorok. Korunk embere az élők és holtak birodalmát összekötő sámánnal és a természeti népekkel ellentétben már olyan érzelmi-pszichés csomagot cipel a hátán, hogy betegségéből nem képes felgyógyulni, hiszen elfelejtette, hogy kell álmodni. Nem mesélnek már többé a kövek és a fák, a folyók mélyén nem rejtőznek tündérek, és az anakonda is már régen lejött a Tejútról, hogy az esőerdőket körülölelve kígyózó folyóként szenderegjen a természet időtlenségében. A civilizáció nevében végzett pusztítás nyomán szinte naponta halnak ki ősi népcsoportok utolsó leszármazottai a nyelvükkel és a kultúrájukkal együtt. Az ő krónikásuk lesz a korszakok határmezsgyéjén lépdelő amazóniai vadász-sámán, Karamakate figurája, aki a két idősíkon játszódó kolumbiai dzsungel-noir szereplőit kapcsolja össze, az ő szemszögén át szemléljük a közel negyven év különbséggel ismétlődő történetet. Ciro Guerra lassú ütemben építkező, a természet hang-tájképének segítségével egyedülálló audiális világot teremtő, fekete-fehérre álmodott mozija az utóbbi évek egyik legmeghatározóbb élményének bizonyult. David Gallego mágikus, esőerdőből és folyóból szőtt képei, az idősíkok nyugodt váltakozása megteremti azt az álomszerű légkört, amelyben a fiatal és energikus Karamakate - törzsének utolsó képviselője - útnak indul a maláriában szenvedő német tudós, Theodor Koch-Grunberg, és a modern ruházatot viselő, az indiánok és a fehér ember világa közötti átjárót képviselő indián, Manduca társaságában. Céljuk, hogy rátaláljanak a kihalt ősi nép legendás túlélőire és Theo betegségének ellenszerére, egy yakruna nevű mágikus növényre. A több mint háromszáz éven át tartó, a gazdasági, nyelvi és vallási megújulás nevében végzett „civilizált” rombolás azonban megkövetelte a maga áldozatait, melynek megrázó emlékeztetője az a megcsonkított és lelkileg meggyötört indián, akit a gumibárók olcsó munkaerőként kegyetlenül kihasználtak. A civilizáció belevési nyomát még a fákba is, ahol a szerencsétlen, halálért esedező rabszolga a kaucsuk-kitermelésért felelős. Az egyes kritikusok szerint az Apokalipszis most világára hajazó, vagy a Peruban forgatott Új világ című munkát idéző filmről sokrétűsége miatt rendkívül nehéz feladat csupán pár mondatban írni. Az ifjú és idős Karamakatét alakító Niblio Torres és Antonio Bolivar elképesztő színészi repertoárt vonultatnak fel a két tudós naplóira épülő műben, s a többi szereplővel együtt összesen kilenc nyelvet szólaltatnak meg. Bár nem ez az első alkotás, ahol az időkezelés nem lineáris, hiszen készítője a párhuzamosan létező valóságok, egymásba olvadó idősíkok megismerésére invitál, a képsorok pompás vágása és a film egyedülálló hangi világa révén a néző pár perc leforgása alatt részéve válik a nem mindennapi narratívával előadott történetnek. Lenyűgöző az a jelenet, ahol Richard és a negyvenes évek Karamakatéja az amerikai férfi Haydn-lemezét hallgatja, az egyetlen értéket, melyet a kutató nem volt hajlandó a vízbe vetni. + 0 + 0 |