vers
próza
vers
próza
Címlap Pályázatok – próza Halasi Vivien Opera Ultima – Újvidéki Színház (kritika)
Opera Ultima – Újvidéki Színház (kritika) PDF Nyomtatás

Rendező: Kokan Mladenović

Opera ultima, vagyis végopera. A több kategóriában is sikert aratott POSZT győztes előadást 2014. június 14-én láthattuk a Városmajori Színházi Szemlén. Alapjául Beaumarchais két legismertebb komédiája, A sevillai borbély és a Figaro házassága szolgált, melyeket Rossini és Mozart zenésített meg. A prológus mindennapi lehetne, hisz az elénk táruló díszlet szerint egy átlagos nap eseményeit láthatjuk az Újvidéki Színházban. Az itteniek ásítozva, de végzik megszokott munkájukat - (Szokás mondani, egy társaságban az ásítás ragadós, de ez a nézőkre mégsem hatott ki az előadás során.) – s dolgoznak mindaddig, amíg „fentről” le nem szól a hatalom.
A képzetlenség ellenére, ha tovább akarnak működni, operát kell játszaniuk,hisz a közönség erre a zenés műfajra tart igényt. A színház manapság sajnos már csak a társadalom egy rétegét mozgatja meg, és a műfajok is behatárolódtak. A közönség szemében egy komoly dráma nem minden esetben veheti fel a küzdelmet egy vidám, szórakoztató zenés előadással. Tehát nincs mit tenni, az újvidékiek megpróbálkoznak az opera színrevitelével. A darab kezdetén az igazgató (Balázs Áron) hiába ellenzi a zenés előadás létrehozását, lázadó kifogásait mégis dalban tárja elénk. Ez iróniát ad A sevillai borbély mintájára írt prológusnak. Az előadás mindkét felvonásban az opera műfaját használja fel, de az első parodizálva. A két rész bár összefügg, mégis teljes mértékben ellent mond egymásnak, díszletben, hangnemben, színekben is.
A sevillai borbély mintájára épülő első felvonás jelmezekben megmutatkozó színe a fehér, és vidám komédiának, operaparódiának hat. Figaro jelmezét az igazgató ölti magára, azonban ez láthatóan nincs ínyére: „Hangosan éneklek, hogy ne lássák, hogy hányok.” Az első felvonás kiemelkedő főbb szereplői még Rozina, a későbbi grófnő (Elor Emina), az ő ismeretlen imádója, Almaviva gróf (Szabó Eduárd), valamint a hősöket egymáshoz közelebb hozó Cherubin d’amore – azaz Ámor. (Kőrösi István) De mellettük nem hunyhatunk szemet a felett, hogy ebben az előadásban minden színész, még a legkisebb szerepet alakítók is -(Bár ahogy a mondás tartja: Nincs kis szerep, csak kis színész)- nagyon is komolyan veszik karakterük megformálását, mindent beleadva játszanak.
Az első felvonás központjában tehát a színházak mai helyzete áll. Láthatjuk, mivé torkollik az, ha egy felsőbbrendű, de hozzá nem értő személy nem a tehetség, hanem a javak alapján akarja meg(re)formálni a repertoárt. Manapság hazánkban a vidéki kőszínházak helyzete hasonló az újvidékiéhez-legalábbis a változatos műsorterv igényét illetően. „Annak az embernek, aki szereti a színházat az egyetlen lehetősége az, hogy otthagyja azt, mielőtt végleg megutálná.” – mondta ezt Figaro, s beállt Sevillába borbélynak.
Az Opera ultima szövegkönyve Gyarmati Kata által a két eredeti komédia újragondolásából, majd összeollózásából született meg. „Áriák, komédiák, játsszunk, ha kell, vígoperát!” A librettó tehát a két mű közti csomópontokra összpontosít. A sevillai borbély cselekménye eleinte lassabban halad, viszont a paródiára való értelmezésében miután Chérubin d’amore megtalálja a távirányítót átpörget az eseménytelenebb részeken. Az első felvonásban láthatunk komikus jeleneteket, közülük egy arra a mondásra épül, miszerint „Az opera az, ha valakit leszúrnak a színpadon és ahelyett, hogy meghalna, nekiáll énekelni.”, vagy egy másik ilyen a fülhallgató viselése, hősünk ugyanis ez esetben nem hallja Rozinát. Ezek közé a jelenetek közé tartozik a hódolótól érkezett levél kicserélése is a nagybátytól származóra, s továbbá az is, amikor Cupidu Ámor nyilával tekeri a lemezjátszót, ezzel irányítva az események kimenetelét is a történetben.
A szöveg dramaturgiai felépítése is ideális, az adott poénos szövegrészletek a megfelelő helyre lettek beszúrva, mint például az „Uramisten! Alulról szagolom az ibolyát!”, de az első felvonás vége felé komolyabbra fordul a hangsúly. Suzanne így szól: „Legyen fekete esküvőm, ha…” és az is lett. Erre a színre épül ugyanis a második felvonás.
A díszlet leégett, s a szereplőknek is csak kiábrándulást hozott eme világ. A színház a jelenlegitől pozitív irányba eltérő körülmények között már nem is létezhet, ezért „Ha ennyi az életünk, inkább ne is legyünk!” A második rész mind vizuális, mind hangulati téren erős kontrasztja az elsőnek. Alapjául Figaro házassága szolgált, s Suzanne előreutalására fekete opera lett. Ha még opera… Irena Popović zenéje egy sötét és gonosz világot idéz, ahol az élet is pokoli. Itt nem érvényesülnek az élet szépségei, sőt, ellenkezőleg. A házasságok romokban hevernek, s e világon már a gyermekáldás sem áldás. Chérubint háborúba küldik, a nép fel akar törni a hatalom szintjére. A társadalom már nem értékeli annyira a művészetet, ezért is nevezhető a második felvonás a színjátszás és az emberi sorsok tragédiájának.
Ezt már csak fokozza a vég, amikor az előadás már csupán szimpla, felolvasott szöveg. Öt felvonásra öt perc jut. Mindenki rohan a világában, s nincs már ideje rácsodálkozni az olyan valódi értékekre, mint a művészet. Ráadásul a szereplők szövegük előtt az instrukciókat is felolvassák. „De ha mindenki játszik valamit, akkor mit játsszunk mi? Én nem játszom tovább! Én mostantól kezdve csak felolvasom a szöveget.” - Ebből a kijelentésből látható, érezhető az egy adott szövegen végzett dramaturgi munka szükségessége is, hisz a húzatlan szöveg pontos felolvasása unalomhoz, katasztrófához vezethet. Az első felvonásban A sevillai borbély követte az eredeti cselekményvonalat, de a második rész- a Figaro házassága csak részleteiben. Éppen ezért nem vált unalmassá a darab.
Látszólag Figaro szájából jönnek ki a szavak, viszont a mai korra érvényesek. A határon túli Jugoszlávia politikai helyzetére. A darab komoly szatíra Újvidékről s az ottani színház működésének szabályozásáról. A nézőben felmerülhet az a kérdés: Hogyan érvényesül a kultúra ebben a lepusztult országban? A darab pontosan ennek a kérdésnek a megválaszolására mutat utat. Még nem késő változtatni a jövőn, ezért a látottakat vegyük figyelmeztetésnek. Az előadásfő üzenete a cselekménynél is fontosabb: ha a politika kiszállna a teátrumok irányításából, a színművészetnek még inkább felfelé ívelő lehetne a jövője.
Halasi Vivien


+ 8
+ 1