- Áárooon! Áron cicaaa!
Cili minden nyári reggel erre a kiáltásra ébredt. Mióta olyan forróság volt, hogy a társasház falai között már reggel 8 órakor is szinte lehetetlenség volt megmaradni, a lakók – akiknek a többsége a postást leginkább a nyugdíj miatt várta-, próbáltak minél előbb a perzselő, de legalább friss levegőre menekülni. Ennek eredményeképpen vette át az ébresztőóra helyét Cili számára ez a két harsány szó. Merthogy olyan harsány volt, hogy a lépcsőház 4. emeletére gond nélkül behatolt, és még a legfáradtabb dobhártyákat is egy pillanat alatt csatasorba állította.
A hang tulajdonosa egy negyvenes évei közepén járó, nyugdíjazott katona volt, aki számos macskával büszkélkedhetett – ezek pedig leginkább csak rothadó szaggal és csapzott bundázattal. Mert hiába próbálta a katona rászoktatni a négylábúakat a kulturált étkezésre, azoknak fogalmuk sem volt a humán etikettről, így minduntalan a közeli kuka kínálatát részesítették előnyben. Ennek ellenére kialakult a gazda és macskái között az a furcsa kapcsolat, amely a szeretet szimbiózisát jelentette a katona számára, így a nyugalmazott tiszt kedvenc időtöltéseként naphosszat a virágágyás kőpadkáján ült barátait simogatva és becézgetve.
Hogy miért pont egy fekete-fehér kandúrt ért a megtiszteltetés, nem lehet tudni, de a számos állat közül Áron cica kimagasló pozícióra tett szert a férfi szívében. Ennek volt köszönhető a folytonos reggeli kis évődés. (Megjegyzem, Áron cica semelyik másik társát nem tüntették ki oly módon, hogy nevén szólítsák, külön tálkában kapjon a legfinomabb falatokból, és olykor egy kis biciklikirándulással honorálják az állandó hízelgést, ráadásul a „páholyban”, az első csomagtartón.)
Cili állatbarátnak tekintette magát, sőt, sokáig az ő szívét is a cicák dobogtatták meg leginkább. Naiv kisvárosi lányként sosem kívánt rosszat senkinek, de ezekben a vészterhes időkben kis ördög módjára néha fellobbant benne az ösztönszerű indulat minden olyan élőlény ellen, amely dupla annyi lábbal rendelkezett, mint amennyivel egy átlagember. Amikor pedig ez az érzés úrrá lett rajta, fittyet hányva a pszichológiailag korrekt viselkedésformákra, Cili azt szerette volna, ha „Áron cica” legalábbis az első kisvárosi űrmacska lenne a Holdon.
Több éven keresztül sipított minden nyári reggel az Áron cicát hívó hang szüntelenül, mikor a kandúr hirtelen felszívódott a kisvárosi porban. A katonatisztet pár hétig emésztették a történtek, de úgy látszik, az állatok csodás gyógyító erővel bírnak, és a másik tucat macska társaságában szépen lassan megvigasztalódni látszott.
Cilinek – habár sajnálta valahol Áron cicát, és tudat alatt felelősnek érezte magát a történtekért - óriási kő esett le a szívéről, próbálta lelkiismeretét megnyugtatni azzal, hogy a macskáknak úgyis 9 életük van, tehát az általa küldött negatív energiáknak és imáknak semmi közük sincs a cica eltűnéséhez, társadalmilag pedig az a leghasznosabb, ha az egész lakóközösség végre-valahára kipihenten ébredhet. Ezzel a meggyőződéssel feküdt le a „tragédia” napjától kezdve minden este. Áron cica ugyan még néhányszor megjelent álmában katonaruhában nyávogva, kísértette hófehér mancsaival, de egy hónap múlva Cili végre úgy érezte, kiheverte az őt ért dobhártya- és az ezzel járó egyéb mentális traumákat. Szeptember hetedikén lefekvés után szinte azonnal elnyomta az álom. Aznap mélyen aludt, a tengerparton feküdt a homokban, érezte a lágy szellőt, gyönyörködött a naplementében, kókuszdiót szürcsölt, hallotta a tenger morajlását és…
- Frigyeeeeees! Frici cicaaaaa!- a katona harsány reggeli kiáltását, és Cili ekkor rájött, hogy az állatbarát egy menthetetlen faj…

+ 0

+ 0