vers
próza
vers
próza
A másik világ PDF Nyomtatás

Zoltán becsatolta az övet a hátsó ülésen. Mindig ügyelt a biztonságra, úgy teremtett Bianka számára nyugalmat. Magda, az asszony lényegében csak megszokásból figyelt, előre tudta, addig úgysem indulnak el, amíg nincs rendben minden.
Gyönyörűnek ígérkezett a nap. Aranyszínű fény ömlött a tavaszi lombokra, a lágy szellőben hajladozó ágak vidáman bólogattak a reggeli napfényben.
Ráérősen hajtottak. Alig félóra a távolság az Állatkertig, kár lenne sietni. Hétköznap is odaérnének ennyi idő alatt, a vasárnap reggeli csendes forgalomban egészen biztosan bejutnak a Dózsa György útra, kilencre, amikor a pénztár nyit. Ha mégsem, akkor sincs baj. Úgy sem maradhatnak zárásig, a gyerek nem bír annyit.
A peremkerülettől a belváros felé vezető aszfaltcsík majdnem olyan szélesen nyújtózott előttük, mintha országút lenne. A tábla kilencvennél jelölte ki a sebességhatárt, és egyben mutatta a rövid erdősáv elejét és végét is, de csak komótosan hajtottak. Senki sem jött mögöttük, senkit sem tartottak fel, a hétvége csendjében csak feleslegesen pörgetnék a motort, ok nélkül lármáznák fel az erdőcske nyugalmát.
– Meglátod, Bianka élvezi majd ezt a napot – mondta Zoltán, és a visszapillantóban megnézte az üléshez rögzített gondolában békésen helyet foglaló gyereket.
– Mindig élvezi, ha elvisszük valahová – helyeselt Magda.
Pár perccel nyitás után érkeztek, az Állatkerti Körúton már nem találtak parkolóhelyet. Tettek egy kört a fák alatt, azután visszafordultak, és a Dózsa György úton áthajtva egyenesen továbbhaladtak. Ott elég volt félszáz métert megtenni, az utcában lazán álltak a kocsik.
A Városliget fái alatt még friss volt a levegő. A pénztárnál a sor pár embernyi hosszúságban állt, gyorsan bejutottak az Álltakertbe.
Magda beállította a gyerekkocsi napfényvetőjét, ne süssön a fény a gyerek szemébe, és ne takarjon semmit előle a tető. Bianka most is vidám pillantásokkal figyelt mindenfelé, és az anyja nem akarta őt korlátozni a nézelődésben.
Mindent nem nézhettek meg, ahhoz túl nagy az intézmény, és túl kevés az erre fordítható idő, de azért sok látnivalót útba ejtettek. Először az elefántokhoz mentek. A pár hetes elefánt bébi ügyetlenül ugrálta körbe az anyját, bóklászott a lábai között, ismerkedett az őt körülvevő világgal.
Az elefántháztól elindultak a fák között a kert másik vége felé, és minden látványosságnál megálltak, hadd nézelődjön a gyerek. A biztonságos rácsok mögött láttak félelmetes vadállatokat is. A lusta oroszlánok egyike rájuk morgott, talán dühítette őt a nyugalmas délelőtti napsütésben körülötte nyüzsgő tömeg. Elsétáltak a zebrákhoz, aztán megnézték a kengurukat, a struccokat, a déli félteke állatait és a medvét is. A legtöbbjük lomhán heverészett, és csak akkor mozdult meg, amikor a gondozó egy kosárból eléjük lódította a napi élelmet.
A tó partján leültek egy padra, maguk elé állították a kocsit, és ringatták benne a gyereket. Ha elalszik, akkor kipiheni az eddigieket, és tovább sétálhatnak vele, ha nem, akkor rövidesen indulhatnak haza.
Bianka szeme élénken, érdeklődve járt jobbra-balra, néha megállapodott egy emberen vagy állaton, és látszott rajta, esze ágában sincs szunyókálni.
A szemközti padra másik család telepedett le, a szülők körül három gyermek nyüzsgött. A két felnőtt az elemózsiás táskából egymást felváltva látta el őket szendviccsel, süteménnyel és üdítővel.
– Elmegyünk az állatsimogatóba? – nyafogott a középső csemete, egy szöszi kislány. Míg a rövid kérdést kimondta, legalább háromszor perdült körbe a nővére körül, aki feladatának érezte, hogy kishúgát megtartsa forgás közben.
Magdának összeszorult a szíve, Bianka ezt sohasem tehette meg. A gyerek húsz éve gunnyaszt a kis ülőkében, és egyetlen mozdulattal sem jelzi, hogy jól érzi-e magát vagy rosszul, csupán a szeme jár élénken, és figyeli a világot.
Bianka a születése óta béna és néma. Megfejthetetlen, mi okozta a bajt, de a gyermek így született, azóta alig nőtt egy keveset. A nővérek a szülés után felajánlották, hogy elviszik egy otthonba, de ők nem adták. Nem tudták megtenni, hogy magára hagyják a babát, hiszen ha a sorson kívül valaki tehet a születési rendellenességről, azok csak ők lehetnek. Senki sem tudta meghatározni a sérülés pontos okát, nem foghatták rá senkire. Meglehet, hogy egyikőjük génje okozta a bajt, esetleg gyógyszer vagy vegyszer a ludas –, mindig kerül az ember ilyesminek a közelébe. Bármi okozta Bianka fogyatékosságát, mégsem hagyhatták el. A sajátjuk, és ez eldöntötte a kérdést.
Több gyereket persze nem vállaltak, tudták, elég erre az egyre gondot viselni. Úgy bántak vele, mintha egészséges lenne. Ahányszor lehetett kirándulni vitték, játszottak vele, beszéltek hozzá, pedig sosem kaptak tőle választ. Csak a szemén látták, érzi a szeretetet. Mind a ketten meg voltak győződve arról, hogy Bianka érti a szavaikat, csak képtelen a reakcióra. Nem tanult meg beszélni, talán nem is hallott rendesen. Néha elmosolyodott, és ők remélték, hogy ez az örömtől vagy megelégedettségtől történik. A szemén keresztül kommunikáltak vele igazán.
Időről időre elhozták az Állatkertbe, ez is része a fogyatékos gyermek által megismerhető világnak. Bár barátok nélkül élt – vegetált –, nem járt iskolába, mégsem maradhatott teljesen tájékozatlan az élet dolgaiban.
Magda és Zoltán ritkán mentek társaságba, de a kislányuk nélkül soha. Mindenhová magukkal vitték, és akinek ez nem tetszett, azokhoz nem jártak. Emiatt alig szereztek barátot.
Míg a szomszédos padon a népes család táplálkozott, a távolból, terepszínű, katonai egyenruhához hasonlító nadrágban feléjük rohant egy gyerek. Majdnem fellökte Bianka kocsiját, aztán a másik padon ebédelő családot riasztotta meg közéjük vágódva. A három gyerek rémülten adott utat a gömbölyded lurkónak. Mire a két szülő odaért, szerencsésen elhárult minden veszély, senki sem sérült meg, és senkinek a kezéből nem került a földre a szendvics.
– Mikor megyünk a Mekibeee? – visította hangosan a gyerek, és visszafutott az anyjához.
– Megéheztél szívecském? – mosolygott rá a nő, aztán a párja felé fordult, és rosszalló pillantással biccentett az öttagú család felé. – Vannak még ilyen idióták, akik három gyereket nevelnek?
Úgy tűnt, a népes család felnőtt tagjai, nem hallották meg a sértést.
Magda elkeseredetten gondolt rá, mennyire szívesen nevelne három gyereket, de Bianka tisztességes ellátása tényleg felélte minden energiájukat. A húsz éven át tartó pelenkázás több időt elvesz egy asszony életéből, mint három rakoncátlan apróság etetése és tisztán tartása.
A lányuk nyugtalankodni kezdett a fekvőkocsiban nyugtalankodni, így adta jelét a fáradásnak. Szeme le-lecsukódott, vékony, mereven tartott karja meg-megrándult néha, és időnként halkan nyöszörgött. Rajtuk kívül senki sem értené ezeket a jeleket.
– Induljunk! – mondta Magda a férjének, és felállt.

Hazafelé tartottak a kanyargós erdei úton, amikor eléjük vágott egy drabális terepjáró. Zoltán idegesen a fékbe taposott, tágra nyílt szemmel, rémülten kapta félre a kormányt, de az ütközés elkerülhetetlen volt. Szinte derékszögben csapódtak bele a fekete monstrumba.
Magda érezte, hogy a két felfúvódó légpárna közötti keskeny résen, a kocsi ajtókeretéhez vágódik a feje. Elsötétült előtte a világ, és borulás közben elveszítette az eszméletét.
Erős fényre tért magához.
Most jön a sziporkázó alagút, erről mesélnek a halálból visszatérők – gondolta.
A világosságra összpontosított. Oldalt fordult, és csodálkozott, mert nem érezte a testét, mégis tudta forgatni a fejét.
Másra számított. Másmilyennek látta a környezetét, mint ahogy azt a beszámolók elmondták. A várt sziporkázó pont és a világos alagút helyett erős, de mindenhonnan áradó írizálást tapasztalt. Úgy áradt a ragyogás, mintha egy szoba összes falának teljes felülete csak lámpa lenne, mégsem bántotta a szemét.
Kereste a fénytestű lényt, akit istenként írnak le a túlsó partról visszatérők, sehol sem találta. A férjét látta és egy gyönyörű fiatal lányt, aki Zoltán mellett állt. Aranyszőke haja a vállát verte, égkék szemével biztatóan nézett, és nyugalmat sugárzott felé.
– Jól vagy, anyám? – kérdezte a lány.
Húsz éve várta ezt a hangot. Sosem hallotta a gyermekét beszélni, de felismerte. Nem törte rajta a fejét honnan, teljes bizonyossággal tudta, a lánya szólt hozzá.
– Bianka?
– Én vagyok – felelte a tündérszerűen szép teremtmény, és hűvös tenyerét Magda homlokára tette.
– Meghaltunk? – rebegte megrettenten az asszony.
– Ez más – válaszolta Bianka. – Idehoztunk. Eddig helytálltatok, mostantól velünk dolgoztok.
– Meghaltunk? – faggatta tovább az addig hallgatag Zoltán. Talán bizonyosságra vágyott, az előbb hallott választ valószínűleg nem értelmezte tisztán.
– Az emberek így látják majd, de szó sincs róla. Dolgotok van. Velünk maradtok, és sok-sok világot bejárunk együtt.
– Dolgunk? Miről beszélsz?
– Hozzátok hasonló embereket keresünk.
– Miért?
– Mert egy másik világot akarunk építeni.
Feldübörgött az űrhajó motorja.
– Nem kell bekötni magatokat, most már egyikünknek sincs szüksége a biztonsági övre – nyugtatta meg őket Bianka.
Szép arcán mosoly játszott.


 


+ 1
+ 1