Írta: Németh Dezső

Mint minden művészetet közvetítő alkotás - a vers is - valamilyen értékbeli többletet akar megmutatni. Megszokott dolgok fölötti dimenziókba viszi el a szemlélődő, látó, gondolkodó, szépre, különösre áhítozó embert. Az igazi vers nem egyszerűen a történéseket, a megszokott érzelmeket, a meggondolható dolgokat közvetíti, hanem az élhető átgondolhatatlanság világába visz el. Ne gondoljunk itt bonyolult metafora-szörnyekre, áttekinthetetlen megszemélyesítések rétegeire, hanem felfogható érzelmek közé ágyazott rejtelmeket hordozó szóképekre, amelyek borzongást, ellágyulást, elragadtatást, szépérzetet, esetleg utálatot vagy gyűlöletet keltenek bennünk. Olyan ez, mint szomjazóknak a sivatagi oázis, vagy a dzsungelben eltévedteknek egy megtalált kunyhó, vagy a hajótörötteknek az óceánon felbukkanó sziget. A megélhető, de meggondolhatatlan dolgok közvetítő közege a vers.

„Nem föld a föld./ Nem szám a szám./ Nem betű a betű./ Nem mondat a mondat.” Írja Pilinszky János Költemény című versében. De folytatásként azt is írja: „Isten az Isten./ Virág a virág./ Daganat a daganat./ Tél a tél.” Milyen igaz, a költemény nem határozható meg és mégis a meghatározható ellentmondásos valóságban van, mert „Nem mondat a mondat”, de „Daganat a daganat”. A költőnek érteni kell azt a világot is, amely bennünk van, transzcendens és elvonatkoztatott.   
 
Egyre több a versíró és egyre kevesebb a versolvasó ember. Bizonyára sokan nem értenek velem egyet abban, hogy a költészet is szakma, és csak az tud igazán jó verset írni, aki tisztában van a versírás szabályaival, szakmai fogásaival. Tudom, most sok példát sorolnak fel bizonyításként arra, hogy sok nagy költő nem ismerte a verstant, mégis maradandó verseket írtak. Csak halkan megkérdezem, honnan tudják, hogy nem ismerték?
Egy irodalmi összejövetelen megkérdeztem, hogy „Hová merült el szép szemed világa” ; „Hazádnak rendületlenül/ Légy híve ó magyar” ; „Edwárd király, angol király/ Léptet fakó lován” a három idézetet verstan szempontjából mi kapcsolja össze? Volt ott sok „költő” és magyarázat, mellébeszélés, de senki sem mondta, hogy jambikus versek.
Csak a jól leírt vers, tele közhelyekkel, köznapisággal, hazafiaskodással, érzelgős szóvirágokkal, emlékkönyv rigmusokkal még nem vers, csupán ritmusos, rímelős szöveg. Inkább rímes prózák, amelyekben itt-ott felcsillan valami költői, de ezek is unalmasan lecsengenek, minden izgalom vagy gyönyör nélkül. Olyan ez, mint Rodin gondolkodó szobra mellé állított kerti törpe, vagy Smetana Moldva című szimfóniája alatt dübögő, napjaink divatos zenéje.
Ugyanilyen rangsor illeti meg az értelmetlen versek alkotóit is. Az ügyeskedők által kiagyalt neoavantgárd rozzantságokba belemagyarázott egyéni stílus, nem más, mint a feltűnősködés,  
a babérra áhítozás eszköze. Csak a sznobokat téveszthetik meg ezzel, őket úgy sem az érdekli, mit olvasnak, csak csupán az, hogy mekkora nagyságú az illető költő. Persze szép számmal vannak követői az ilyen versroncs firkálóknak. Irodalmár legyen a talpán, aki kiigazodik a kiagyalt formák és a gondolattalan, önmutogató szóképek egymásra boruló halmazában.
Mégis, akkor milyen a jó vers? Bizony, ezt nehezebb meghatározni, mint a rossz verset. Ha az akármire állandóan mondogatják, hogy remekmű, végül szinte mindenki elhiszi, hogy remekmű. Különösen, ha szakmabeli túliskolázott „szakértők” teszik ezt (az időszak ipse dixitei), akkor kevés kétkedő akad.
Pedig tudnia kellene minden magyar irodalomkritikusnak, hogy csak az ihletett vers az igazi, mert abban benne van a lélek áramlása, a kimondhatatlan rejtély. Németh László írja: „El kell távolítani az ihlet ömlésének fogalmi akadályait, a kicsinyes elfogultságokat, szűkkeblű értelmezéseket.”  Természetesen nem lehet eltekinteni a rossz varázslatok leleplezésétől sem. Aki hamis ihletében semmit sem mond, az imitálja a szent állapotot. Éppen abból lehet rájönni a csalásra, hogy az ügyeskedés bonyolulttá válik, érzékeink tiltakoznak, idegesek leszünk, és nem olvassuk végig az ilyen verset. „Az ihlet teszi meg azt a lépést, amely az írást a költéstől elválasztja.” Írja Németh László, de arra is felhívja a figyelmet, hogy „Az új magyar kritikának kettős, nagy feladata lesz: leálcázni a hazug írásmodort, amely nem erre az elsődleges költőösztönre épül, s megnyitni a zsilipeket, ahol azok az ihlet vizeit hátráltatják.”
Mégis, akkor milyen az ihletet vers? Olyan, mint Nagy László Tűz című verse. Amely tűzzel áramlik egy mondaton át az ősmagyar teremtés beszélő madarának igéje által a jég, az áru és árulás ellen, és az örök tilosba révülve röpíti jéghegyek fölé mulatozni a táltossá váló költőt. Megrészegülés? Igen! A kimondhatatlan közelébe férkőzve az ihlettel megejtett állapot hozta elő a verset.
„tűz/ te gyönyörű,/ ihlet, mindenség-gyökerű/ virágozz a vérző madárban”

József Attilánál a „A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve/ lassúdad harangkondulás.” és az „Ezüst sötétség némasága/ holdat lakatol a világra./ Ugyan már, hogyan hozhatja az éjszakát a harangkondulás vagy sötétség némasága, hogyan lakatol? Kérdezhetnénk felvértezve józansággal. De értenünk kell, hogy a költői gondolat éppen ott válik el a meggondolhatótól, ahol az érzékeink is megcsalhatók. Aki hallotta az alkonyati harangkondulást áradni az egyre sötétedő tájon, az érzi, mit mond a költő. Aki figyelte a sötétséget és a mozdulatlan holdat az égen, az érzi, hogy oda van lakatolva a hold.
Nehéz a magyarázó dolga, ha a megfoghatatlan dolgok közé téved. De az ember nem csak az, akit fizikai állapotában látunk, de leginkább szellemi, érzelmi lény. A vers pedig magasrendű szellemi alkotás. Aki elkezdi művelését, művelje szellemét és ihletett állapotában írja le érzelmeit, de utána szakmai hozzáértéssel nézze át újból, hogy mit alkotott, és korrigálja a hibákat. Ezt csak azok tudják megtenni, akik a tehetségük mellett ismerik a verselés alapvető szabályait, figyelmesen olvassák a nagy költők verseit, és alkotás közben gondolnak arra, hogy napjainkban egyre több a versíró és egyre kevesebb a versolvasó ember.

+ 35

+ 2