(az Ady-vers kapcsán) Írta: Vasi Ferenc Zoltán Már a kötetcím mélyről merített gondolatokat sejtet – A Minden Titkok Versei, különösen a ciklus: A magyarság titkai. Hogy Ady magyar költő, és keseredetten magyar, mi sem példázza jobban, mint A fajok cirkuszában c. verse. Ady messze-távol tartja személyét a „Vakulj, magyar!” jelszó alatt hurrázó nemzetieskedőktől, s súlyos-bús hiányérzetével áll ki olvasói elé. A magyarság fogalma mindenkor ostorozandó, hiszen lehetne tökéletesebb, átfogóbb, igazibb. Ki Magyarhonban vetett gyökeret, attól joggal kell várni, tekintse hazájának sorsát szívügyének, s egyszersmind értékeljen helyesen, tárgyilagosan (történelmünk mély ismeretével) a jelenkorban. Mi a fogalmi magyarság? Úgy hiszem, vérségek-nemzetségek kovácsolta szokások; valamint a nyelv összehangolásával végzett cselekvés. Egy mélylélegzet szerint koncmagyarság él, afféle térségi alakmajmolás, s a vízió sem újkeletű, a nemzethalál. Hogy pontosan milyen hatások sokkírozták évszázadokon keresztül, azt, aki érti, szablyát vonna, aki pedig nem, azok sorra elvétik. A XX. század korismerete elébünk is hozta. 1956 – Ariadné-fonala lehetne kezünkben, s míg a labirintusban keressük a helyes utat, a népek túlnyomó többsége rajtunk hahotázik. Bohócok lennénk, kikre a megnevettetés hárul a Világsátorban, vagy végre helyére kerülhet a Kárpát-medence vallható-vállalható értéke-mértéke?! Ki hát ez az Ady Endre a panaszáradatával? Olyasvalaki, aki a „magyar bolyba sodort léttel” sírong. Mint vallja: „nincs kivétel”, magamagát is magyartalannak tünteti fel. Van, mit hiányoljunk – a feloldatlanságot, a megoldhatatlannak tűnő Föld-sebeket. Pedig ekkor még nincs szétszaggatás. Vákuum viszont igen.
„Nem tudom, hogy mi a célja Ennek a hazug életnek, Mégis néha Ezért mindent lángba dobnék.” - Jövőnyerés? Életpátosz?
József Attila szerint is nyomorodott nép ez, senyved magában, húsvéttalanul? Ám létezik a magyar bolybani kis boly küldetéstudata, a csépelt remény: „Magyar sors-kockákon ez ígyen döntődött, Mind összekerülünk közös mártír-hősök”. (Levél-féle Móricz Zsigmondhoz) – dolgos csápul az önterjedt lélekvetésben. A mai értelmiség feladata tehát ugyanaz, mint évszázadok óta: az alomba almát rejteni, a zsebekbe diókat, az észbe suhángot. Ámen.
+ 3 + 0 |